2.fejezet

Óó, igen, tudom hogy már vagy jó ideje nem tettem fel fejezetet, csak most kicsit elvagyok csúszva mindenhol, ez ezért is van. Minden esetre igyekszek! ;) Ha valaki még olvassa, akkor kérek szépen hozzá komit! :)

2.fejezet

A találkozás

(Cole szemszöge)

E/1

Egy egyszerű, átlagos délelőtti nap a suliban, aztán délután indulás haza. Minden napom így telik és már kezd egy kicsit unalmas lenni! Suli után általában a haverokkal lógok a helyi bárban ott iszunk valamit, aztán egy kicsit biliárdozunk és a napnak már vége is. Lehajtottam a fejem a padra, cseppet sem érdekelt a matek tanár rizsája, amúgy sem nekem szólt; hanem inkább azoknak a strébereknek, akik folyton-folyvást matekversenyekre járnak. Ha nagyon akarnék, akkor mehetnék én is; vagyok annyira jó matekból, mint azok; de nincs kedvem velük összezárva lenni. Végre felharsant a csengő, a tanár pedig kilépett a teremből. Felkeltem a székből, fogtam a cuccom és átvittem a kettővel arrébb lévő terembe, mivel ott lesz órám. Körbenéztem a teremben, hol akad egy üres hely, ami lehetőleg hátul van. Hisz a kémia tanárral nem igazán jó a kapcsolatom, de megegyeztem vele, hogy amennyiben én nem zavarom az órát, akkor ő nem zargat engem és ez tökéletesen megfelelt. Viszont az összes dogámra kettest ír, anélkül, hogy átnézné. Ez zavar is meg nem is, de úgy vagyok vele, hogy leszarom az egészet. A leghátsó padokat néztem, már szinte mindenhol ültek. Volt azonban egy pad, ahol egy csodaszép ismeretlen lány ült. Teljesen olyan volt, mint egy angyal. Nem nézett rám, sőt mintha kerülné mindenki tekintetét; unaloműzés érdekében pedig, egy papírlapra rajzolgatott valamit. De vajon mit? Szükségét éreztem annak, hogy kiderítsem kicsoda; micsoda és egy ilyen emberfeletti szépség, mint ő, hogy kerülhet egy ilyen porfészekbe, mint Wichita Falls. Odasétáltam hozzá és ledobtam a táskámat a földre, amitől összerezzent, de folytatta tovább a rajzot, ami egy szépséges lányt ábrázolt. Egyik kezemmel az asztalnak támaszkodtam, erre ő felnézett a rajzból, egyenesen a szemembe. A szeme olyan volt mint az ég, csodálatos kék; vagy mint a tenger, és azt akartam, hogy ez az a szempár legyen az, ami sosem ereszt el. Elmerültem a kékségben, aztán egy angyali dallam, egy varázslatos hang kirántott a valóságba.

- Mi az?-kérdezte az angyal. Láttam rajta, hogy ideges; az egyik hajtincsét a füle mögé helyezte.

- Leülhetek ide?-kérdeztem.

- Ö, nem. Már foglalt, sajnálom.-de valahogy úgy mondta, mintha cseppet se bánná, és mintha egyetlen pillantásával ölni tudna; úgy nézett rám, mintha valami gaztettre készülnék.

- Rendben, akkor ide ülök.-mondtam és az előtte lévő pad mellé rúgtam a táskám, közben végig éreztem a hátamon a pillantását.

- Felőlem.-mondta egy lemondó sóhaj kíséretében. Leültem a székre, aztán felé fordultam.

- Hogy hívnak?-ezt egy olyan mosollyal mondtam, amitől a lányok olvadozni szoktak.

- Miért kérded? Mellesleg számodra az titok.-úgy tűnik, nem hatotta meg a mosolyom.

- Miért? Talán félsz megmondani a neved? Mond csak; mit ártottam neked?

- Hogy tudd, nem félek; csak semmi kedvem társalogni veled!-az a pillantás, ahogy rám nézett..

- Csak mond meg a neved és akkor béjén hagylak; legalábbis erre az órára.

- Hát jó, legalább egy órányi nyugtom lesz a kérdéseidtől. A nevem Valeire Floyd. Na, szia!-mondta és folytatta a rajzolást, most hogy már láttam, angyali arcát tudtam, hogy az egy önarckép. És a neve tökéletesen illik hozzá.. Bár az előbb megígértem, mégsem tudtam csendben maradni. Vágytam arra, hogy hozzászóljak és ő válaszoljon nekem.

- Mond csak Valeire, miért vagy ilyen ellenszenves velem?

- Nem azt mondtad, hogy nyugtom lesz tőled? De, hogy lásd nem vagyok annyira ellenszenves, válaszolok. Azért vagyok ilyen.. mert az magánügy! És jobban örülnék, ha nem bolygatnád a múltamat.

- Rendben, akkor viszont mondj valamit a jelenedből.

- Csak egy szót mondok és lezárom ezt a beszélgetést. Nem!-miután kimondta, megszólalt a csengő, amitől, mintha megnyugodott volna, aztán jelezte, hogy forduljak előre és én megtettem.

Ő teljesen más, mint a többi lány, de ez tetszik!-gondoltam és önkénytelenül elmosolyodtam. Megláttam Amy-t, aki egy bólintással üdvözölt, majd elment mellettem és leült Valeire mellé. Mivel nagyon érdekelt vajon miről beszélgetnek, ezért úgy döntöttem, kihallgatom őket.

- Na, csajszi? Milyen volt az első órád?-kérdezte Amy.

- Remek, szerencsére a tanárnak nem tűnt fel, hogy van egy új diák, így nem is foglalkozott velem. Ellenben vele.-mondta az angyalom és tudtam, hogy most rám gondol.- Hogy hívják?-kérdezte Amyt. Ez már haladás! Érdeklem annyira, hogy tudni akarja a nevem! Ismét elmosolyodtam.

- Ő Cole Castle. Szóval, mi volt?-Amy kíváncsi volt, ahogy én is. Tudni akartam, mit gondol Valeire.

- Lényegében semmi.-Na jó, ez fájt!- De különben is miért kérdezed? Tegnap már elmondtam, hogy mit gondolok..

- Igen, tudom!-vágott a szavába Amy.- Cole viszont rendes srác, tényleg.

- Nem baj, az elképzeléseimet ritkán változtatom meg. És ezt már hosszú ideje eldöntöttem.

- Értem; de nem azt mondtam, hogy változtasd meg, mert többnyire igaz is; csak azt mondtam, hogy van kivétel is. Azt mondtad, azért jöttél, hogy az életed megváltozzon. De ha önszántadból nem teszel érte semmit, akkor ugyan olyan lesz, mint ott volt.-mondta Amy szomorú hangon. Mi lehetett ott, ahonnan jött? Mi történt vele?

- Tudom.-sóhajtott szomorúan Valeire.

- Lehet, hogy hülyeségnek fogod tartani, de mi lenne, ha egy kicsit kevésbé lennél ilyen...-olyan volt, mintha Amy nem találna megfelelő szót a mondat végére.

- Vad és ellenszenves? Az teljes mértékben lehetetlen! Hidd el, már próbáltam. És már próbálták is. Senki sem volt rá képes.-mondta nevetve.

- Szerintem nekem sikerülne.-fordultam hátra egy csibészes mosollyal az arcomon.

- Szívecském, tudhatnád, hogy hallgatózni nem illik!-mondta Valeire.

- Sajnálom Angyalom, én már csak ilyen vagyok!- és ismét megpróbálkoztam azzal a mosollyal, ami nem vált be és most is felsültem vele.

- Nem vagyok az Angyalod!-mondta dühösen és mennyire jól áll neki, ha dühös..

- Ahogy én sem a Szívecskéd!-Pedig Istenemre mondom, olyan szívesen lennék az! A kijelentésemre elmosolyodott.

- Azt hiszed, képes lennél arra, ami még egyetlen embernek sem sikerült?-kérdezte mosolyogva, ez egy olyan mosoly volt, amivel egy játékba hívják az embert; egy szabály nélküli játékba és a győztes mindent visz. Még szép, hogy benne vagyok!

- Tudom.

- Jó, akkor játszunk!-mosolyodott el ördögien. Bármire hajlandó lennék ezért a lányért; és ha törik, ha szakad elérem valahogy, hogy belém szeressen! Bólintottam, majd elvettem az önarcképét és előrefordultam.

- Hé!?!-suttogta felháborodottan és megdobott valami gumiszerű anyaggal, ami a radírja lehetett. Lehajoltam, hogy felvegyem neki és ő is pont akkor hajolt le érte.

- Add vissza a rajzom!-suttogta dühösen és a radírjáért nyúlt.

- Azt mondtad, játszunk.-feleltem neki mosolyogva. Pont ugyan akkor értünk a radírhoz, és így összeért a kezünk. Mintha egy pillanatra megremegett volna, de aztán gyorsan megfogta a radírt és visszaült a helyére. Én is visszaültem; és az óra további részében a rajzot néztem.

A rajz:

Hogy tetszett a fejezet? :)
xoxo Devonne